A város hangtalan volt, még a szél sem fújt az üres utcáin. Tökéletes idő lenne a drónreptetésre, de a kis pilóta már nem reptetheti többé, pedig a nappaliban még mindig ott van gondosan elhelyezve a dobozában.
Emlékszem, hányszor kérleltél minket, hogy vegyük meg. Amikor végre megkaptad, csillogott a szemed. Akkor már a kemoterápiás kezelések után voltál. A tested kissé gyengén, sajnos nem úgy bírta, mint a lelked. Abban még mindig égett az a különös, gyermeki fény, amit a szemed sugárzott és semmi sem tudta kioltani. A dobozt óvatosan bontottad ki, mint valami kincset. Én csak néztem a kis remegő kezeidet, amikkel a drónt úgy simogattad, mintha élne.
Amikor a propellerek először felzúgtak és a fényei össze-vissza villogtak, örömteli gyerekzsivaj töltötte be nappali által keretezett teret.
„– Nézd Apa repül, sőt meg is pördül!” – Onnantól kezdve, ha lehetett, akkor mindig repült. Fel a háztetők fölé, a fák lombjai közé és a turistacsoportok kellős közepébe. Olyan boldog voltál, hogy még a betegséget is elfelejtettük. Mintha arra a kis időre, még a drón repült, magával vitte volna az árnyékot is, ami akkor rád vetült. Mélyen belül azért próbáltuk mindig ezeket az apró pillanatokat belezárni az örökkévalóságba. Aztán jött a nap, mikor már nem keltél fel. Az apró kis kezeid nem bírták el a joystickot és a szemed sem látta már a kis repülő drónt, amit annyira szerettél.
Most pedig itt vagyok nélküled.
Tombol bennem egy vektorát vesztett harag és nem akar menni sehova. Ül bennem formátlanul, mint valami idegen tárgy a torkomban, amit nem tudok se kiköpni se lenyelni. Lüktet, mint egy második szív, amit nem kértem. Nem lehet átadni senkinek csak hordozni. Mint valami láthatatlan keresztet, amit sosem rakhatok le. Minden lélegzetvételben ott van.
-“Miért te? Miért nem én?” - s hiába kiáltom nincs, aki válaszolna. Elvitt téged valami, ami hideg és néma volt, nem adott vissza semmit. Valami, ami nem hallja, ha egy apa ordítja a sötétben. “-Vigyen inkább engem!”
Azt se tudom igazán kire vagy mire haragszom. Egy Istennek nevezett valakire? Ahhoz nem ártana hinni is benne. Talán haragudhatnék az orvosokra, hogy nem mentettek meg? Az is értelmetlen, mert tudom, hogy amit lehetett mindent megpróbáltak azért, hogy te is megtapasztalhass egy boldog és teljes életet. Haragudjak azokra, akik pusztítják saját létük mégis élnek? Sokszor megteszem, de ez is inkább sebre hintett só mintsem gyógyír, hisz hiába haragszom rájuk te nem jössz már vissza.
Haragudhatnék magamra is és ezt sokszor meg is teszem. Úgy érzem többször vagy jobban kellett volna ölelnem, szeretnem és óvnom téged. Sajnos tudom, hogy az önmarcangolással csak azt veszítem el, amit a testvérednek és az anyukádnak kellene nyújtanom magamból. Tudom, te már a betegség előtt is másabb voltál. Hangosabb, gyorsabb, tüzesebb, mint bárki körülötted. Nem lehetett csak fél szemmel figyelni rád, mert te nem csak jelen voltál. Te beléptél a világba, mint egy vihar és pillanatok alatt ezer kérdést tettél fel, öt különböző játékot játszottál egyszerre, és közben még az is eszedbe jutott, hogy megvigasztald a testvéredet, ha annak rossz lett a kedve, még akkor is, ha az mondjuk miattad volt.
Az ikertestvéred melletted olyan volt, mint a csendes víztükör. Könnyű volt szeretni őt. Könnyű volt vele lenni. De te…? Téged figyelni kellett, téged meg kellett érteni.
Az időt, amit magadból adtál az mindig egész embert követelt. Nem mindenki tudott ezzel mit kezdeni, sőt a felnőtteknek ez túl sok volt. A környezet próbált „lenyugtatni” vagy „lekötni” a figyelmed, de csak bugyuta kérdéseket tettek fel. - “-Miért nem tud egy kicsit nyugodt lenni?” - “Folyton pörög… nem lehet vele bírni.” - Pedig te csak éltél. Igaz talán túl intenzíven, túl kíváncsian, túl szenvedélyesen. A világuk egyszerű formáihoz képest.
Haragszom rájuk, mert nem értettek, nem bírták el a fényed és kényelmetlen volt számukra az a szeretet, amit te adtál. Egyszerre sokat, sűrűn és fáradhatatlanul. Haragszom azokra, akik téged próbáltak visszafogni, ahelyett, hogy felnőttek volna hozzád. Haragszom azokra, akik átnéztek rajtad. Akik nem látták meg benned a mélységet, csak a zajt. Akiknek kényelmetlen volt a jelenléted, mert nem voltál egyszerű. Nem voltál "könnyen kezelhető". Haragszom, mert sokkal több figyelmet és empátiát igényeltél, mint amit a legtöbben készek voltak adni. Könnyebb volt azt mondani: „túl sok,” mint azt kérdezni: „mitől ennyire?”.
Haragszom, mert tudom, amit ők nem. Azt, hogy elpazaroltak valamit, ami túl ritka volt. Egy Kisfiút, aki tele volt csodákkal, de nem vették észre. Haragszom rájuk, de nem tudok úgy, hogy az kielégítsen. Túl egyszerű lenne őket hibáztatni. Könnyű volna rájuk mutatni, s azt mondani: "Ti nem voltatok ott igazán." Az igazság az, hogy nem ők vittek el téged. Ezért nem lehetőket okolni.
Mégis… ott van bennem.
Egy keserűség, ami nem talál célt. Egy hatalmas kiáltás, ami nem szól senkihez. Csak kering bennem, mint egy árva gondolat.
Vajon hányan próbáltak meg igazán látni, nem csak túlélni téged?
A harag sajnos nem változtat semmin. Nem hoz vissza és nem válaszol. Mégis velem marad és talán egyszer elcsitul majd. Teret ad valami másnak, ami majd arra késztet, hogy a kis drónodat újra és újra reptessem. Abban a reményben, hogy elég magasra szálljon, és elérjen hozzád. Ha egyszer sikerül, akkor talán elmondhatom neked azt, amit sokan nem tudtak, hogy úgy voltál tökéletes, ahogy voltál.
Hiszen nekem minden egyes túl sokod… most már túl kevés.