Az ágy szélén ülve a szemem megakad a sarokban porosodó hegedűd tokján. Csak bambán bámulóm, hisz mi mást tehetek, mikor a lelkemben az égszakadás visszajáró vendég. Akinek az érkezésére nem tudok felkészülni, mert nem jelentkezik be előre. Sőt még kizárni se tudom, mivel meg se hívatja magát, mint ahogyan egy kellemetlen ismerős tenné. Nem, ő csak jön és egyszer csak oda ér hozzám, s akkor ajtóstól ront a lelkembe.
Ilyenkor hirtelen az ég szürke, komor sátorként borul a fejem fölé, és mintha az egész nagyvilág csendben figyelne. Az eső hosszú percek óta szakad. Az ablakon apró patakokba folyik össze a víz és így tódul tovább lefelé. Úgy érzem a hideg és a nedvesség áthatol a falakon. Eláztatja lelkem, ami ettől fázik és reszket, de nem mozdulok, csak ülök tovább, mit sem törődve azzal, hogy mennyire fáj és kellemetlen. Mintha a testem is belefáradt volna ebbe a folyamatosan fojtogató pillanatba, ahogy az idő is megtorpant azon a napon, majd egy évvel ezelőtt.
Tudod a gyász más, mint ahogy én azt az eddigi éltem során elképzeltem. Nem mossák el könnyek, nem halványul, csak úgy az idő múlásával és soha nem enged el. Itt van velem mindig minden lélegzetvételben, minden esőcseppben, minden csendben eltöltött percben. Képzeld, a fájdalom nem kiabál, nem tör rám viharos erővel egyszerűen csak van. Belém ivódig, a bőröm alá fészkeli magát, és onnan suttog nekem minden áldott nap.
Emlékszel, egy éve fogtad még a kezem. Egy éve ilyenkor azt hittük, hogy a szörny, ami kiszökött a mesekönyv sötétebb oldali közül, te már legyőzted a hihetetlen bátorságodnak köszönhetően. Egy éve még úgy gondoltam, hogy mindig itt leszel, hogy minden kérdésedre megpróbálhatok a lehető legjobban válaszolni és így az élet minden rejtélyét segíthetek majd megfejteni. A valóság mégis kegyetlenebb volt, és te túl korán mentél el. Én pedig itt maradtam az esőben, kezemben egy fájdalmakkal teli porcelánnal, melyben egy túl rövid élet lett örökre bezárva. Csak hatéves voltál.
Néha becsukom a szemem, és ellepnek a már soha nem létezhető emlékek. Pont úgy, mint a Tisza a védtelen Alföldet árvíz idején. Látlak magam előtt, ahogy a nappaliban állsz a hegedűddel a kezedben. Éppen megtanulod megszólaltatni az apró ujjaid a húrokat. Az első hangok hamisan szólnak akár egy macska nyávogás, de te mégis magabiztosan folytatod, és nem adod fel. Csodálattal figyelem, hogyan tanulod meg szép lassan formálni a káoszt. Hogyan lesz az összevissza hangokból pompás dallam. Hogyan tudsz ennyi örömöt találni valamiben, amit még alig ismersz?
Látom, magam előtt miként rám nézel, a szemed csillog, és jó ízűen nevetve azt mondod: -„Bojond, kakuk-kakuk” - mert tudod, én úgysem értem, hogyan csinálod. A nevetésed betölti a szobát, én pedig rád nézek, és nem tudom elhinni, hogy ez az öröm már sosem fog a valóságban létezni.
Miképp mozdulatlanul ülök, az ágyon a fagyos végtelen esőben jól tudom, hogy mindezt, már nem hallhatom soha. Azt sem, hogy fedezel fel újabb dallamokat. Miként játszol majd egyre jobban. Már nem láthatom, hogyan csillan fel a szemed, mikor végre sikerül egy dallamot tisztán eljátszanod. Nem lehetek részese annak a csodának, hogy a zenéd, ami a gyerekszobádból indult később mégis egész koncerttermeket töltene majd meg. Mivel te elmentél és a hegedű ott maradt, elnémulva, porosan, mint egy bezárt emlék, ami soha többé nem szólal meg.
Úgy érzem az eső egyre hevesebben zuhog, de én még mindig csak ülök ott, ahol egy éve minden darabokra hullott. Az idő megy tovább, a világ, amit együtt ismertünk folyamatosan változik, de számomra még is minden ugyanaz maradt. Megpróbáltam az emléked egy időkapszulába zárni, melyen, ha benyitok, mosolyogva mondod: --„Bojond, kakuk-kakuk.”
Az esőcseppek keverednek a könnyeimmel, és nem hallok mást csak a hegedű húrjait, melyek tovább sírnak helyettem egy elveszett dallamot. Amit te soha nem játszhatsz már el.