A nád között csend lapul, csak a telefon halk rezdülése hallatszik, ahogy egy újabb Pokémon bukkan fel a térképen. Az ujjammal megszokott mozdulattal pöccintem el a labdát, de bosszankodva nyugtázom, hogy már megint kiugrott a labdából. Nem vagy itt, így nem emlékeztetsz arra, hogy kell az a fránya málna a Pokémonoknak is. Újabb labda, újabb pöccintés és mellé. Mintha a kezem is tudná ez nem játék. Már nem az. Vagy még mindig az, csak másképp?
A Zagyva partján sétálok ugyanott, ahol évekkel ezelőtt együtt kerestük Eevee-t. Gengárt
meg a többieket. Akkor még csillogott a szemed, és összehúztad a kis orrod, amikor túl közel került a Nap. Most csak a szél játszik a náddal. A víz pedig nem sodor el semmit, még engem sem.
Mostanában sokat gondolok a folyóra. Olyan akár egy vékony képzeletbeli határ. Valamit elválaszt mégis összeköt. Úgy képzelem, te vagy a túlparton, vagy talán én. Néha azzal alkudozom, hogy ha elég Pokémont fogok el egy nap, akkor valami üzenetet kapok tőled. Egy kis digitális csodát, egy Vaporeon-t képernyőn, aminek a neve: „Szia, Apa.”
A madarak hívogatják egymást valahonnan a fák közül. A kezemben a telefonom világít, az ujjaim alatt újra felvillan a játék. PokeStop jobbra egy gym,balra mind ismerős. Ezek a helyek most is élnek a képernyőn, mintha semmi nem változott volna. Mégis minden más. Már nem vagy itt. Vagy… mégis?
Mióta elmentél, szinte minden nap játszom. Nem azért, mert annyira jó lenne a játék, hanem mert mikor megnyitom, olyan, mintha megnyitnám az utolsó közös világunkat. Egy apró térképet, ahol még együtt járkálunk. Mintha csak pár lépéssel mentél volna előre, hogy te legyél az első, aki meglátja a következő Pokémont. Sokszor elképzelem, hogy ott vagy mellettem. Hallom, ahogy kiáltasz: „– Apa nézd, ott van egy Scorbunny! Kapd el gyorsan!”
Az első közös nyaralásunkra tisztán emlékszem. Tihanyba készültünk és pakoltunk az anyukáddal. Ti persze akkor is ezerrel pörögtetek. Nem bántottátok egymást, csak egyszerűen nem bírtatok magatokkal. Két kis örvény voltatok, az energia két pólusa egy csodálatos ikerpár képében. Mi, csak egy fél órát szerettünk volna, hogy rendesen összeszedjük a cuccokat. Ekkor került elő a Pokémon-rajzfilm, az volt az én béketervem. Természetesen az a félóra nem pont úgy alakult, ahogy én azt gondoltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a táska nyitva, a pakolás félbe hagyva, én meg ott gubbasztok köztetek a kanapén, és együtt izguljuk végig, vajon Ash meg tudja-e szelídíteni Charmandert.
Nevettetek, kérdeztetek, én pedig válaszoltam. Közben egy elfeledett részem felébredt gyerekkoromból. Az, aki ugyanúgy szerette ezt a világot, mint most ti. Idővel a tesódat nem érdekelte, de kettőnknek attól a naptól kezdve ez a mese közös volt, a Pokémon a mi nyelvünk lett. Az a titkos zár, ami mindig kinyitott valamit köztünk. Egy új közös játék, egy beszélgetés, vagy csak egy mosoly egy különleges Pokémon elfogása után.
Most mikor egyedül ülök a kanapén és céltalanul pörgetem a steam csatornákat, feltör egy vágy, egy érzés, egy késztetés, mikor meglátom a Pokémon rajzfilm ajánlást. Legszívesebben kiáltanék, hogy gyere és nézzünk meg újra egy részt. Azt sem érdekelne már, ha kívülről fújnánk, hisz addig is itt vagy mellettem és velem.
A játék viszont megmaradt, mert amíg a játék él, te is velem vagy. Olyan ez, mint egy alkudozás az univerzummal. Ha ma elkapok tíz Pokémont, talán jobb lesz a nap.
Ha végig megyek azon az útvonalon, ahol a legtöbbször sétáltunk együtt, talán majd küldesz egy jelet. Egy kis digitális véletlent. Egy közös kedvencet, egy ritka Pokémon-t. Valamit, ami csak nekem szól. Hisz ez volt a mi világunk. Amiben mindig nyert valaki. Ez volt a lényege a csodás rajzfilmnek, mert hiába bukott el Ash újra és újra, mindig volt egy újabb lehetőség - „az út végén vár a siker”.
Van, hogy megállok egy PokéStopnál és azt mondom magamnak: „Na, itt találtunk először Bulbasaurt, emlékszel?” és te válaszolsz is. Nem szóval, nem hanggal, csak valami melegséggel a gyomrom tájékán. Olyan ez, mint mikor az ember tudja, hogy nincs teljesen egyedül. Pedig tudom, hogy nem fogsz felbukkanni a következő gym csatánál. Tudom, hogy nem küldesz ajándékot a virtuális barátsági listán, de hátha mégis. Hátha a túlparton is van egy telefonod, és ott is vannak Pokémonok.
Olykor a játék térképe fölé hajolva azt képzelem egy másik dimenzióban egy másik fiókkal te játszol. Ott, ahol nincsenek kórházak, nincsenek kezelések, nincsen búcsú. Csak séta van, mosoly és újabb és újabb csaták és játék. Talán ott is gyűjtöd őket, és büszkén mutatod másoknak, hogy „ezeket még Apával fogtam, régen, Hatvanban.”
Ahogy sétálok a Zagyva partján csak játszok, mint ahogy együtt is játszottunk. Olykor valaki elsétál mellettem. Lehet furcsán néz rám, ahogy morgok, hogy már megint kitört a labdából egy Pokémon, de nem érdekel.
Nem hiszem, hogy a gyász normákat követne. Azt mondják, az alkudozás szakasza egy újabb kísérlet arra, hogy szilárd talajt találjunk egy fájdalmas veszteség után. Olyan, mint egy üzlet, amit kötni próbál a saját kétségbeesésünk és szorongásunk a sorssal. Bárcsak még egyszer megbeszélhetnénk, melyik a legerősebb evolúció. Bárcsak újra sétálnánk a Fő téren, ahol mindig sok Pokémon volt. Bárcsak még egy részt láthatnánk együtt. Bárcsak még egy csatát megnyerhetnénk. Bárcsak… még lenne. Talán, ha végre elkapom Mewtow-t és Mew-t, akkor visszajössz…?
Ezek az én alkudozásaim az ürességtől kongó gyásszal. Nem kérek vissza mindent, hisz tudom, hogy az sajnos lehetetlen. Csak azt, hogy néha, amikor nagyon kell, egy kicsit itt legyél velem.
A telefonom újra rezzen. Egy Pokémon bukkant fel. Fogalmam sincs, melyik, nem is nézem meg azonnal. Előbb csak körbenézek. Az ég tiszta, a levegőben nyárillat van, és valahol a víz túloldalán - legalábbis így hiszem - ott vagy te is. Nem messze, csak egy lépéssel előrébb.
A képernyőre nézek, pöccintés, kapás és halkan, a bajuszom alatt suttogom: – Ez most is neked ment, Fiam!