A nap első fénye még éppen, hogy csak áttör a függöny résein, sárgás csíkokat festve a csempére. Elsőként engem vet ki magából az ágy, a konyhába halkan kisurranok, hogy elvégezzem a reggeli szeánszot, még a lakás többi része és a benne nyugvók mélyen alszanak.
Először a víz, aztán a kávé, majd a kanál, amivel épp annyit teszek bele, amennyit az egész megkövetel. A mozdulatok sora örök, mintha az idő nem tudna rájuk hatni. A gőz - ami lassan felszáll - a gép halk zümmögésével karöltve töltik ki a konyhának csúfolt kis teret. Az illata ismerős, meleg s nyugodt. Az utolsó biztos pont, ami minden reggel ugyanúgy történik, mint azelőtt. Az első korty után leteszem a csészét, és ösztönösen nyúlok két tányérért, hisz hat év alatt így szoktam meg a kezem. Két kis tányér, két kis gyermeknek. A kezem még is megáll! Még a rózsaszín tányér elfoglalja a helyét az asztalon, addig a kék érintetlenül pislog rám a szekrény üvegajtaján keresztül.
Régen gyakori rendje volt ez a reggelnek, hogy egy ikerpárnak készítsek palacsintát. Akik ugyanakkor születtek, és ugyanabban az ütemben dobbant a szívük ritmusa. Mostanra mégis, csak egy fél hang suttog hátulról, miközben a karjai óvatosan átölelnek: – Jó reggelt, Apa! – Majd Lenke mezítlábas kis talpai puhán csapódnak a konyhakövön, ahogyan visszalopakodik a félbehagyott álmai közé. Ismét csak a csendes ölelés marad a gondolataimmal szövetkezve.
Igazából nem is ennek a szövetségnek fojtó ölelése fáj, hanem minden, ami ebben benne van. Amit nem lehet már soha visszahozni. Az ő üres helye a széken, egy második kanál, amit reflexből még mindig kiteszek, majd vissza a fiókba. A kakaó, amit már csak egy bögrébe öntök és nincs az az édes száj, ami kérne bele még több kakaó port.
Már nyolcévesek lennének idén ősszel. Egyszerre sírtak fel, egyszerre nevettek, mintha egymás gondolatait is ismerték volna. A nevük is mindig párban járt: Lenke és Hunor. Most már csak az egyik név hangzik el, még a másik ott figyel a csendben.
Lenke néha csak ül és csendesen rajzol. Egy L és egy H betűt, melyek egy szívet fognak közre. Máskor két kis gyereket, akik közül az egyik szárnyakat visel. Mindig elmagyarázza, hogy ez ő és Hunor, persze sietve hozzá teszi, hogy attól, hogy nem látjuk, még igenis itt van. Én helyeslően bólintok, mert mit is tehetnék vagy mondhatnék neki? Jól tudom, attól, hogy gyerek, még ő is gondol, érez és gyászol a maga módján.
Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha mindketten most szaladnának be a konyhába. Két kócos fej, két zokni nélküli láb. Két kérdő tekintet, hogy mikor lesz már kész a palacsinta? Majd két hang, két nevetés, két élet, de sajnos már csak az egyik jön. Pedig vannak olyan percek reggelente, amikor hallani vélem, ahogy rohanva hajtogatja, hogy palacsinta-palacsinta. Aztán rá kell jönnöm, hogy a hűtő zümmögését és Lenke szuszogását hallom csak. Megáll mögöttem, átölel újból és ellenőrzi a palacsinta állapotát. Néha nem is szól, csak ott van, és a karjai súlya emlékeztet arra, mit jelent apának lenni.
Igaz nem beszélünk róla minden nap, de ott van velünk a levegőben, a csendben és még a palacsintában is. Sajnos a hiánya által tanultam meg, hogy a gyász nem mindig sírásban vagy a szavakban fejeződik ki. Néha elég egy illat, mely visszahoz egy csodákkal teli délutánt. Egy reggeli mozdulat, egy túl sok emléket őrző tányér, egy megmaradt kanál, egy második cipő, amit már nem vesz fel senki. Az ellányosodó gyerekszoba. A lassan egyszemélyesé alakúló emeleteságy. Egy sor játék, amit nem adnánk oda soha senkinek. Ott porosodnak zavartalanul a helyükön. Ennek ellenére mégis élnek, mert az emlékek tisztán tartják őket.
Sokan mondják, hogy idővel jobb lesz. Az éles szélű fájdalom megszelídül. Talán igaz, hisz már nem akarok minden pillanatban ordítva sírni, amikor kimondom a nevét… persze a hiány sosem múlhat el, csak megtanulok vele együtt lélegezni. Néha azt érzem, hogy az emberek félnek kimondani a tabunak gondolt szavakat, vagy kerülik a nevét. Azt hiszik, ezzel megkímélnek, pedig az emlékezés nem fáj. A rettegés a felejtéstől vagy az időtől „megszelídülő” hiány sokkal rémisztőbb érzések. Ezek azok, amik igazán kegyetlenek és kétségbe ejtenek.
Talán az egészben a legnehezebb azt megtanulni, hogy az elengedést nem szó szerint kell érteni a gyászunk közben. Az elengedés nem azt jelenti, hogy felejtünk. Hanem hogy teret adunk annak, ami már más formában van velünk. Hisz ebben a helyzetben nem az a legnagyobb próbatétel, hogy elveszítjük, akit szeretünk, hanem az, hogy megőrizzük akkor is, ha nem tudjuk megérinteni, mert a szeretet nem múlik el, csak megtanul más nyelven beszélni. Meg kell tanulni újra „birtokolni”. Igaz nem testben, mint régen, hanem lélekben.
A kávém lassan kihűl, mire elkészül a reggeli finomság, de ez nem számít már. Mivel nem ez a fontos a reggeli szeánszokban, hanem az emlékezés, hogy Hunor mindig is a részem volt és az is marad, csak már nem kér palacsintát egy félüveg Nutella társaságában.